Niphrella

Név: Niphrella Ariedalle
Nem: Nő
Faj: Tünde
Kor: 216
Foglalkozás: Tünde íjász
Kaszt: Erdőtünde
Előtörénet:
Lothlórien erdeiben születtem 216 évvel ezelőtt, egy nemes és nagyhírű tünde család egyetlen gyermekeként. Az erdő határait mindig is jól őrizték; apám is itt harcolt. Nemes lévén Celeborn tiszti rangot osztott rá; ő volt az erdő északkeleti határőrségének kapitánya. Tőle tanultam az íjászatot, és kivételes tehetséget mutattam ebben a harcmodorban. Hamarosan kiváló lövész vált belőlem, az erdő legjobb és legtehetségesebb íjászai közé tartoztam. Nőként azonban nem vehettem részt a határ menti védelemben, így kénytelen voltam további képeztetésemre koncentrálni. Anyám elküldött Lothlórien fővárosába, Caras Galadhonba, Galadriel úrnő és Celeborn lakhelyére, hogy ott folytassam tanulmányaimat. Tünde tanítóimtól megtanultam az írás és olvasás művészetét, a sindarin és tengwa rúnák használatát, nyelveket, művészetet, és történelmet, majd tanultam kardot forgatni, vívni. Minden harcművészetbe belekóstoltam egy kissé, megtanultam a harcmodorok titkait, de az íjászaton kívül egy sem fogott meg igazán. Tehetséges vívónak bizonyultam ugyan, és mostanra mind a karddal, mind az íjjal egyaránt jól bánok, én mégis gyakrabban fogom meg a nyílvesszőt, mint a kard markolatát. Kiképzésemhez hozzá tartozott a nyomkövetés és nyomolvasás tudományának ismerte is, amiben ugyancsak jeleskedtem.
Erdőtünde lévén kiválóan megtanultam a gyógyítás mesterségét is, hiszen népünk mindig is kiválóan ismerte a gyógyfüveket és értett mind a betegségek, mind pedig a sebek gyors és hatékony ellátásához.
Hosszú éveket töltöttem Caras Galadhonban, mire befejeződött taníttatásom. Visszatértem hát családomhoz a határvidékre, ahol szomorú hír fogadott. Apám pár napja a határnál, harc közben elesett a csatában rengeteg más társával együtt, sok tündét pedig elhurcoltak az orkok.
Elbereth minden csillagára megesküdtem, hogy bosszút állok érte. Fogtam az íjamat, a határra siettem és követtem a nyomokat. Három nap alatt beértem az orkokat, és majdnem minddel végeztem. A csatában amúgy is nagyon megfogyatkoztak, és mivel éjszaka volt, ez csak könnyített a dolgomon. Erdőtünde lévén halkan, szinte nesztelenül közlekedünk, gyorsan, biztosan és könnyedén mozgunk a nehéz terepeken is - például a fák vastagabb ágain -, ráadásul mindezt nyom nélkül tesszük. A sötétben is kiválóan éles a látásunk, hallásunk egyaránt, így én mindig centire pontosan láttam, hová célzok, míg az orkok még azt sem tudták megmondani, melyik égtájról jött a nyíl.
Nem öltem meg mindüket, de bosszúmat teljesítettnek éreztem, így még aznap éjjel elindultam, és visszatértem anyámhoz a határvidékre.
Azóta megörököltem apám posztját, és engem neveztek ki az északkeleti határra, de én visszautasítottam. Nőként egyébként is törvénybe ütközött volna a kinevezésem, és egészen biztos voltam benne, hogy hónapokon belül leváltanak, ha elfogadom. Celeborn úr megértő volt velem, és nem erőltette rám ezt a kínos rangot.
Anyám néhány évvel ezután Szürkerévbe ment, és elhajózott Nyugatra, Valinor tündöklő földjére. Emlékszem, azt mondta, hogy már nem érdemes ezen a földön maradnia... Valahol megértettem őt, de akkor, amikor elment szörnyen éreztem magam. Úgy éreztem, hogy ő is elhagyott, és immár teljesen egyedül maradtam... Idővel azonban megbocsátottam neki, és már nem hibáztatom.
Én egy darabig még családom egykori házában éltem a határon, de már akkor is gyakran barangoltam egyedül az erdőben.
Aztán pár évvel később visszatértnem a fővárosba, Caras Galadhonba, és jelentkeztem felderítőnek, Celeborn úr azonban nem volt hajlandó beosztani egyik portyázó osztaghoz sem, mivel lány vagyok, ám az íjászatot - és olykor a kardforgatást - továbbra is naponta gyakorlom.
Így most általában csak úgy egyedül, magamban kószálok. Olyankor patakokban fürdök, kizárólag gyümölcsön élek - lőhetnék ugyan magamnak vadat, de sosem tanultam főzni... -, és többnyire a szabad ég alatt alszom, de engem egyáltalán nem zavar. Imádom a természetet. Mindig is imádtam, és most végre ennek az imádatnak szentelhetem minden napomat. Néha csak ülök egy kisebb patak partján, lógatom a lábam a vízbe és énekelek. Egyébként van egy gyönyörű, fára épült kis fletem, amit Celeborn úr és Galadriel úrnő ajándékozott nekem; ha épp nem az erdőben kószálok, akkor ott élek. Családom régi házát az új kapitány kapta meg a beleegyezésemmel. Társam csak egy van; a lovam, Nimtarcos; egy hatalmas, erőteljes, izmos testű, hófehér csődör. Gyorsaságban és erőben nem múlhatja felül egyetlen tünde ló sem, kitartása és bátorsága páratlan, s hűségesebb, mint bármely' lény ezen a földön. Bárhová megyek is, ő mindig velem van, elkísér.
Én pedig boldog vagyok. Elvégre élek, vannak barátaim, és azzal foglalkozhatok, amit mindig is szerettem: az íjászattal és természettel.

Jó a történeted, átengedlek. Nah nyomás játszani
Ha van benne hiba, azt Haldír úgyis tudatni fogja veled

Szervusz Niphrella!

Ahogy már Khamul mondta... a játékot természetesen kezdheted. Ilyen kítűnő előtörténetet...nem semmi

Őszintén gratulál és ehhez hasonló játékot kíván : Haldír.