Név: Ninglor (Alagos)
Faj: tünde
Nem: nő
Kor: már évek óta nem számolja, de kinézetre úgy nagyjából húsz
Jellem: semleges/élet
Kaszt:vándor, nincs állandó szállása és örökké vándorol
Származási hely: Doriathban született, néhány évvel Menegroth megtámadása előtt (tünde években számolva)
Kinézet: Hosszú, fekete haj, amit többnyire egyetlen vastag fonatban hord, hogy ne akadályozza. Ruhája zöld-barna, erdőjárásra alkalmas, mindig hord mellé egy foltokból összetákolt köpenyt. Alkata karcsú, de erős és fürge. Ha harcol nem hord sisakot, hogy az ellenségei láthassák, kivel van dolguk.
Felszerelés: Egy fonott bőröv, amin a félkezes kardját és tőrét hordja. A kard dísztelen, a markolatgombja elveszett valahol, de ez őt nem túlságosan érdekli. Fő fegyverei egy nagy tünde íj és egy teli puzdra nyílvessző. Amikor tud, szerez magának egy fapajzsot is, de ezt rendszerint széttöri a csata első perceiben. Az átalvetőjétől ellenben soha nem szabadul meg, abban gyógyító füveket, élelmet és egy kulacsot tart. A bal kezén hord egy ezüstgyűrűt, amin kő nincsen, de végtelenül kanyargó indák díszítik.
Történet:
Doriathban született (Alagos néven) és tiszta szívéből gyűlöli a törpöket, mivel végeztek a családjával. Hajszál híján sikerült csak elmenekülnie, tapasztalatlan gyermek volt még csupán a tündék közt. Néhány megmaradt társával hosszú vándorlások útján csatlakoztak a Sirion torkolatánál élő gondolini menekültekhez és itt egy ideig békében éltek. De akkor Ninglor megtanulta a kardforgatást, mert félt, hogy nincsenek biztonságban, bár barátai azzal nyugtaták, hogy az Ellenség nem keresi őket és nem gondol velük. Végül aztán – balsorsukra – mégis neki lett igaza és olyan ellenféllel találták szembe magukat, akikről álmukban sem gondolták volna. Mert saját véreik támadtak rájuk és ő újfent egy csatában találta magát. Bár innen is sikerült elmenekülnie, de ezután olyan bánat lakozott a szívében, ami örökre komorrá és halgataggá tette őt.
Ebben a csatában megsebesült, de még így is nagyon messzire sikerült eljutnia. Visszatért a Neldoreth-erdőbe, Doriath közelébe. Itt már elfogyott az ereje és lerogyott egy tisztás szélén. Így talált rá Baran anyó, egy idős asszony, aki az erdőben élt egy kis kunyhóban és a gyógyulni vágyók mindig menedéket találtak nála. Az erdőben járt gombát szedni, amikor megpillantotta a fiatal lánynak tetsző alakot egy fa tövében heverni. Amikor közelebb ment hozzá, akkor már látta, hogy egy tünde-leány az és igen örült neki, mert az erdőben nagyon egyedül élt. Elcipelte a kunyhójáig és ott ápolta napokon keresztül. Végül a lány felépült, de nem volt hajlandó beszélni magáról, honnan jött, mi a neve.
- Nem tudom felidézni. – suttogta. – Nem tudom, mi történt… nem tudom. – Ilyenkor mindig sírva fakadt és a sebei újra fájni kezdtek. Végül az anyó lemondott róla, hogy megtudja, ki a vendége, de hogy legyen hogy szólítania, új nevet adott neki. Ninglornak nevezte el, tavirózsának mert a lánynak gyönyörű, rózsás arca volt. Ezután mindent megtanított neki a gyógyfüvekről és a gyógyításról. Ninglor gyorsan tanult és örömmel fogadott minden tanítást. Baran anyó sokat mesélt neki mindenről, amit csak tudott és sok éneket is tanított neki. Ezután a lány, ha a kertben tevékenykedett, szép hangján énekelgetett, néha még olyan dalokat is amikre nem az anyó tanította. De az öregasszony nem kérdezte meg, honnan ismeri ezeket, mert félt, hogy csak fájdalmat okozna vele. Inkább örömmel hallgatta, ahogy Ninglor a közös nyelv szavait a tünde-nyelvvel keverve énekelgetett. Egy téli este a tűznél üldögéltek és ruhának való anyagot készítettek. Az anyó a szövés-fonást is megtanította a lánynak, mert a régi ruhái szinte mind tönkremetek. Ninglor most egy hosszú, zöld szoknyát viselt, fehér inget és kék kötényt.
- Milyen ruhát készítesz, leányom? – kérdezte Baran anyó Ninglor felé fordulva. Már igazán úgy érezte, hogy van egy gyermeke.
- Egy átalvetőt, amiben mehetek az erdőbe füveket gyűjteni. Ez egyszerűbb, mint a kosárfonás. A kosaram pedig teljesen tönkrement. – azzal halkan dúdolni kezdett. Baran anyó szeretettel nézett rá. Aztán észrevett valamit, amit eddig még nem.
- Milyen szép gyűrűd van! – nézette csodálkozva a lányra. Ninglor is a kezére meredt.
- Az… édesanyámtól kaptam. Azt hiszem… a múltam ködös előttem. – egy darabig mindketten a tűzbe néztek és nem törték meg a csöndet.
- Sajnálom. – hajtotta végül le a fejét Ninglor. – Sajnálom, hogy nem mondtam neked semmit, Baran anyó. – egy könycsepp gördült le az arcán.
- Tudod jól, hogy nem haragszom rád, gyermekem. – fogta meg a kezét az anyó. Ninglor elmosolyodott.
- Köszönöm. – suttogta rekedten.
- Van valami, amit én sem mondtam el neked. – az anyó hangja elcsuklott. Felállt és a szekrényhez lépett. Egy kis batyut vett ki belőle, és Ninglor ölébe tette. A lány kibontotta a szövetbe bugyolált csomagot… és a kardját, az íját meg a puzdráját találta benne. A kardról a markolatgomb még a Sirionnál lévő szállás csatájában veszett el. De megvolt még a fonott bőröv és a kardhüvely is, amin tünde-rúnákkal állt a kard neve: Orgilion, a Csillagok napja (vagyis hétfő). Az íjat ágas-bogas faragások díszítették, ahogy a puzdrát is. Indák, levelek és virágok. Ninglor tágra meredt szemmel nézett Baran anyóra.
- Amikor megtaláltalak sebesülten egy fa tövében heverni, ezek voltak nálad.
- Ezt most miért mondod el nekem? – suttogta a lány.
- Az én napjaim múlandóbbak, mint a tieid. Érzem, hogy közeleg az időm.
- Nem…
- Ezen nem lehet változtatni. Én halandó vagyok, te pedig tünde. Én most meghalok, te pedig megkeresed a családodat, a barátaidat vagy más tündéket. – az anyó újfent a szekrényhez lépett és egy rövid tőrt vett elő.
- Ezt őrizd meg az emlékezetemre.
- Igen. Sosem felejtelek el. – Baran anyó mosolyogva megfogta a lány kezét. – Tudom gyermekem. – Lassan elszállt belőle az élet, de egy szó még utolérte.
- Alagos. – az anyó bólintott. Megértette: ez Ninglor valódi neve. Aztán meghalt. A lány lezárta a szemét és másnap reggel elföldelte. Majd munkához látott. Befejezte a tarisznyáját és beletett minden hasznosnak ítélt gyógyfűből egy keveset. Aztán élelmet és egy teli kulacs vizet is. Ezután elővette a nadrágját, amiben ide érkezett és egy zöld inget. A többi ruhája közül az összeset felhasználta, ami terepszínű volt és készített egy köpenyt magának. Felöltötte fegyvereit és némán búcsút intett a kis kunyhónak. Ezután az erdőtündék közt élt egy darabig, majd bebarangolta Középföldét, de a Ninglor nevet örökké megőrizte.